Hát igen, ezt szoktam mondani, ott van feketén fehéren az egyik rovatban, talán épp itt, a "Rólam" cím alatt. Ha egyszer szeretek, hát most kijuthat rendesen belőle: ahelyett, hogy itthon ülnék a sejhajomon, és sütném a karácsonyi süteményt meg nyugiban csomagolnám az ajándékokat, december 19-n indulok Genfbe, ráadásul hivatalos útra.
Tiszta szerencse, hogy ott rendes katolikusok élnek, és december 23-n leeresztik a redőnyt! (Máskülönben ott ülhetnék az ENSZ archívumában, és nézhetném egymás után videókat.) Ehelyett a következő menetrend körvonalazódik: megérkezés 19-n, 20-21-22-n munka, 23-n hajnali 5-kor visszarepülök Genfből Budapestre, Zurich-i átszállással, ott pedig – feltéve, hogy nem késem le a Zürich-i gépet, illetve, ha a csomagom is velem együtt érkezik meg -, Zsoró és Dadi teljes harckészültségben várnak rám, és máris indulunk autóval Bulgáriába. Előzetes számításaim szerint épp szenteste érünk Szófiába, pár órával az előtt, hogy Jézuska befutna.
Addig, persze, még van idő, most épp az éjszakai géppel repülök Genfbe, és nézek ki az ablakon. Ahhoz képest, hogy azt vártam, nem lesz semmi látnivaló a nagy sötétségben, el se tudom fordítani a tekintetemet: Európa olyan, mint egy hatalmas karácsonyfa, szinte alig van rajta sötét folt…
A reptéren megnyomok egy gombot egy automatán, és kapok egy jegyet. Az áll rajta, hogy Tout Genéve, és nyolcvan percen keresztül utazhatok vele Genf minden járművén. Felszállok a vonatra, mely természetesen Franciaországba menet megáll a repülőtérnél is, és tíz perc múlva meg is érkezem Genfbe. A szállóban is adnak egy névre szóló bérletet, mely az egész ottlétem alatt érvényes a teljes tömegközlekedési hálózatra… Ettől teljesen fellelkesülök – basszus, hogy kitalálták ezt ezek! Skype-on meg is osztom Zsoróval az élményt, aki nem lát benne olyan nagy truvájt, lévén a szállodák drágák, szóval, ahogy a magyarok mondanák: belefér.
Ettől én még tök lelkes vagyok: szeretem azt hinni, hogy az emberek jók és gondoskodnak egymásról. A tömegközlekedés részei még azok a kis hajók is, melyek keresztbe átszelik a Genfi tavat; és ezeken fogok utazni az elkövetkező napokban – nem mintha a város nem lenne simán begyalogolható, csak így más a fílingje..
Már kétszer jártam Genfben, de csak néhány órára és nyáron. De Genf kis város, hamarosan kezdenek visszaköszönni az ismerős utcák, amitől rögtön az a benyomásom támad, hogy kis híján idevalósi vagyok, és hosszú időre jöttem. Szeretem, amikor már többnek érzem magam mezei turistánál. Egyszer Londonban, sok évvel ezelőtt a St. Mary kórház gyerekosztályára kerültünk; Dádinak indokolatlanul magasra szökött a láza. Öt nappal később már tősgyökeres londoninak éreztem magam. Nem mondom, hogy az embernek szükségszerűen kórházban kell feküdnie, hogy levesse magáról a „turistaság” kínos látszatát, de mindenképp rokonszenves, ha nem sír le kilométeres távolságról, hogy a hátizsákodban ott lapul egy fényképezőgép, ami bármelyik pillanatban előkerülhet, hogy lekattintson valami közhelyeset. Budapesten a házunk mögött kezdődik a várfal, a várfokon egy lovasszobor áll (szégyen szemre nem tudom, kit ábrázol), és ahányszor csak arra járok (vagyis gyakorlatilag naponta) zajos turistacsoport veszi körül, ketten-hárman mindig felmásznak, megragadják a ló zacskóját, és belevigyorognak a kamerába. Továbbállok, de az egész lényemből sugárzik a megvetés: micsoda debilek! És lehetséges lenne, hogy kicsit irigykedem is rájuk, mert ilyen tiszta szívből tudnak hülyeségeken röhögni?
Említettem már, hogy Genf kis város, de ezzel sem provinciális, épp ellenkezőleg. Az utcákon minden emberfaj képviselője megtalálható a bőrszín minden árnyalatában. Itt található huszonkét nemzetközi szervezet székhelye: a Nemzetközi Vöröskereszté, az ENSZ-é (aktuális munkaadómé), a Világ Egészségügyi Szervezetéé (WHO) stb. Genf az olyan városokkal kerül egy kategóriába, mint New York, London, Párizs és Hongkong – ezek az úgy nevezett "ville mondiale" (global city), és Zürich-hel együtt a legmagasabb életszínvonalú városok közé tartozik Vancouvert és Bécset megelőzve.
Az ilyen szédületes statisztikák felsorakozatása után sétálgatok a karácsonyi díszbe öltözött esti utcákon és azon vagyok, hogy „megérezzem” őket (mármint a statisztikákat). Ehelyett egy teljesen emberi léptékű „normalitást” érzek: az utcák tiszták, a kirakatok díszesek, az emberek elegánsak és nyugodtak. Feltehetően ez a szindróma a szocializmusban gyökerező gyerekkori backgroundomból fakad, amikor is a Nyugatot úgy képzeltem el, mint valami kivételest és elérhetetlent, egy magasabb rendű világot, akárcsak a mesékben. És alkalomról alkalomra elcsodálkozom, hogy semmi magasabb rendű nincs ebben, legalábbis a saját értelmezésem és értékrendem szerint.
Amikor a francia gimnázium elvégzése után végre elutazhattam fél évre ösztöndíjjal Párizsba, nagyot csalódtam: Párizs, melyről annyit tanultam az iskolában, a mitikus Párizs, egy teljesen rendben lévő város volt, de nem volt "еxtraordinaire", nem az volt, amit elképzeltem magamnak.
Genf sosem lesz a kedvenc városom – a mediterrán rendezetlenség közelebb áll hozzám -, de kellemes hely. Az utolsó napon valamivel korábban fejeztük be a napot az archívumban, és Kornéllal, magyar kollégámmal és barátommal nyakunkba vesszük a várost, s még azt a nagyratörő célt is kitűzzük magunk elé, hogy letudunk néhány karácsonyi ajándékot. Egy Zara és két H&M szédületes letámadása után tele lesz az egésszel a hócipőnk, és lekanyarodunk egy meredek kisutcába. Rögtön megtaláltuk „a helyünket”: La théière qui rit, A nevető teázó. De, sajna, nem csak mi éreztük a magunkénak: tömve van és be kell érnünk azzal, hogy jól megnézzük magunknak és lefényképezzük. Kár! Talán majd visszafelé…
Tovább indultunk felfelé. A csábító kis utcák olyanok, mint egy karácsonyi kirakatokból, kortárs művészeti galériákból, régiségkereskedésekből és egy fodrászüzletből fűzött gyöngysor.
Itt vagyunk az óvárosban, la Cité.
A Szent Péter székesegyház kupolája a tájékozódási pontunk, még a tó túloldaláról láttuk. Oda kúszunk a kanyargó macskaköves utcácskákon keresztül, de a templom zárva van, úgyhogy faradtan leülünk egy asztalkánál a szembeni créperie-ben. Az illat haláli.
Kinyítjuk a laptopokat és olvasunk: huszonnyolc harang lóg a Szent Péter székesegyház, többségének saját neve van: L'Éveil (az ébredés), L'Espérance (a remény ), La Collavine, La Bellerive (a szép part) és L'Accord (az egyerértés) – minden szombat-vasárnap ezek jelzik az istentisztelet kezdetét. Nagyobb ünnepeken (nem csak egyháziakon) a La Clémence, a legnagyobb is megkondul. Clémence-t (úgy hangzik, mint egy kövér asszonyság neve) 1407-ben öntötték, hat tonna a súlya és védi a várost a démonoktól meg a csapásoktól.
Időközben meghozzák a rendelésünket. Íme a recept:
Сrêpes aux bananes (Banános palacsinta)
Tészta:
(sós palacsintához is alkalmas, csak ki kell belőle hagyni a két kanál cukrot)
1 pohár liszt
¼ kiskanál só
(2 nagykanál cukor)
4 tojás
¾ pohár tej
¾ pohár főzőtejszín
3 kanál olvasztott vaj
½ kanál vaníliapor
olaj
Összekeverjük a lisztet a sóval és a cukorral. Felverjük a tojásokat a tejjel és a tejszínnel, hozzáadjuk a vaníliát. Ennek a keveréknek a felét összedolgozzuk a lisztes keverékkel, míg sima tésztát nem kapunk, hozzáadjuk a többit és berakjuk a hűtőbe legalább fél órára (de legfeljebb egy napra).
Sütés:
Kivesszük a tésztát a hűtőből, szűrőn átszűrjük és hozzáadjuk a felolvasztott vajat. Amennyiben nincs speciális palacsintasütő vaslapotok (ami elég valószínű), használjatok 25-31 cm átmérőjű serpenyőt. Mielőtt kisütnétek benne az első palacsintát, kenjétek le olajjal, majd a felesleget itassátok fel szalvétával. A sütés technológiája ismert: közepes lángon, figyeljetek, hogy süljön túl, mert akkor rágós lesz. Az egyes lesült palacsinták közé tegyetek papírtörlőt, hogy feligya a felesleges zsiradékot.
Töltelék:
2 banán
¼ pohár barnacukor
¾ pohár cukrászkrém
Cukrászkrém (sárgakrém):
2 pohár tehéntej
½ pohár és még egy nagykanál cukor
1 szál vaníliarúd
½ pohár kukoricaliszt
1 tojás
4 tojássárgája
4 nagykanál vaj
2 kanál Grand Marnier
Egy kislábosban, közepes lángon összekeverünk öt kanál cukrot 1 és 2/3 pohár tejjel, belereszeljük a vaníliarúd belsejét és addig keverjük, amíg a cukor el nem olvad.
Egy másik edényben összekeverjük a kukoricalisztet a maradék tejjel.
A tojást és a négy tojássárgáját felverjük egy másik edényben a maradék ¼ pohár cukorral, hozzáadjuk a kukoricalisztes keveréket. Feltűrjük az ingujjat, és lelkesen belecsorgatjuk ezt a keveréket a meleg vaníliás tejbe. Addig kavarjuk, amíg a krém besűrűsödik és felforr. Levesszük a tűzről. Időközben a krém sajnálatos módon összecsomósodott. A magam részéről ilyenkor botmixert alkalmazok: a csomókat is szétcsapja, meg a krém is kihűl közben. Aztán hozzáadjuk a vajat és a likőrt, áttöltjük egy megfelelő edénybe és lefedjük műanyag fóliával. Amikor szobahőmérsékletűre hűlt, belökjük a hűtőbe, ahol akár két napig is várhat arra, hogy rászánjuk magunkat a palacsintagyártásra.
A kész palacsintát feltesszük a palacsintasütő-vaslapra, vagy a felmelegített serpenyőbe, az egyik oldalát megszórjuk banánvagdalékkal, 1-2 kiskanál barnacukorral, 2 kanál cukrászkrémmel, majd kétszer félbehajtjuk, hogy háromszög formát vegyen fel. Hagyományosan a falatokat megfuttatjuk ciderrel, de ez nem kötelező.
Időközben teljesen besötétedett, a fotózást elfelejthetjük.
Feltápászkodunk a székről, elindulunk lefele, a tó irányába, araszolunk a macskakövön, véletlen felemelem a fejem, és egy emléktábláról Zamenhof kacsint rám, az eszperantó kitalálója, akit nemrég emlegettem a blogom elnevezésével kapcsolatban. Jó jelnek fogom fel, megnézem a címet is: Vieux Collège utca12. A táblát 1934-ben állították, az 1905-ös Genfi látogatásának az emlékére. Zamenhof, Zamenhof, vajon ettél-e palacsintát?
P.S. Másnap megérkezem Budapestre, hosszan és kitartóan ácsorogok a reptéri csomagszállító-szalag mellett. Lassan ki is ürül, csak négyen maradunk ott utasok, összenézünk: tiszta szerencse, hogy a karácsonyi ajándékokat a kézipoggyászban hoztuk…
(az eredeti szöveget Deszi csak a Fornelo bolgár részében publikálta. A magyar fordítást Krasztev Péternek köszönjük! g)
